A Néprajzkutatók III. Makói Találkozóját rendezték 2018. szeptember 6-án az újkori Csanád vármegye egykori központjában. Intézményünket az orosházi múzeum történésze, Katona-Kiss Attila képviselte, aki „A kun legénybotok előképei, a csillag alakú buzogányok – Adatok a kun legénybotok művelődéstörténeti hátteréhez” címmel tartott előadást.

A konferencián bemutatott téma csak látszólag távoli az orosházi múzeum gyűjtőterületéhez tartozó vidéktől. A kun legénybotok ugyanis éppen azokból a kunok által magyarföldre hozott és elterjesztett fegyverből alakultak ki, amelyekből a Nagy Gyula Területi Múzeum fémkeresős munkatársai már 21 darabot hoztak be intézményünk régészeti gyűjteményébe.

A „találatok” Csorvástól Mezőhegyesig, Nagyszénástól Mezőkovácsházáig lefedik a múzeum illetékességi területét. Nem véletlenül – a Körös–Tisza–Maros vidék második beköltözésük és a hódi-csata közötti időszakban (1246–1282) a kunok egyik fő szállásterülete volt.

Az előadás témáját éppen az a tény adta, hogy az „Orosháza története és néprajza” című nagymonográfiában mindösszesen két bekezdés tizenöt sora foglalkozik a terület kun periódusával. Ennek történetének részletes megírását történészünk tervbe vette, ennek az egyik szegmense az ehhez az időszakhoz kapcsolódó régészeti korú tárgy néprajzi vonatkozásai.

A besenyők, de főleg a kunok által használt sújtófegyver a Kárpát-medencében a 13. század második felében és a 14. században terjedt el, melyet az 1300-as évek végére felváltottak az elnehezülő páncélzattal szemben hatékonyabb tollasbuzogányok. Ennek ellenére a köznép fegyverzetében még tovább élhetett a késő középkor időszakában is. A tárgytípusról évszázadokig nincsenek adataink, majd a 19. században a legénység szimbólumaként hordott „legénybotok” végén jelennek meg újra a Nagykunság területén. Ezek közvetlen elődei a szilaj pásztorok botjai voltak, akik a ridegen tartott állatokat és saját életüket is fenyegető nádi farkasok, valamint rablók és fosztogatók ellen forgatták meglehetős sikerrel. Az egymás ellen elkövetett erőszakoskodások miatt a hatalom tiltotta a hordását, melynek következtében viselőik megkurtították annak nyelét, hogy azokat az ingek és a szűrök ujjában elrejthessék. Az így előállt ütőfegyverek gyakorlatilag azonosnak tarthatók a kun könnyűlovasság által használt középkori fegyverekkel, melyeket a Nagykun Kerület nemzetőrei is használtak az 1848–1849. évi szabadságharcban.

A 19. század második felében aztán abbamaradtak a vele való virtuskodások – a különböző fejjel ellátott botok a legénység jelképévé váltak a nagykun településeken, melyeket nem egyszer az apák csináltattak a legénysorba lépett gyermekeiknek. Sok esetben egy embernek kettő botja is volt: egy „ünneplő” és egy „hétköznapi”. Így alakult át a könnyűlovassági ütőfegyver a szilaj pásztorok keményfa botjain keresztül a legénység szimbólumává, melyet a 20. század első évtizedei után felváltottak az akkor divatba jött görbebotok.