A néprajzi gyűjteményt a II. világháború előtt Juhász Balázs polgári iskolai tanár tanulók közvetítésével megszerzett tárgyai alapozták meg. 1944-ben az 1200 darabot számláló iskolai gyűjtemény tekintélyes részét néprajzi tárgyak alkották, melyek közül a pásztorélettel, népi halászattal kapcsolatos készségek és eszközök, festett bútorok, népi kerámia és a céhtárgyak emelhetők ki.
Három különlegességről is számot adhatunk. A fertályt jelző kürttel az evangélikus templom tornyából a harangozó adott le rendszeresen óranegyed jelzéseket, a hatalmas tűzjelző lámpát pedig éjjel hosszú póznára tűzve a megfelelő irányba kifüggesztve jelezte a lakosoknak a tűzi veszedelem irányát. Juhász Balázs a falu csendjére, biztonságára vigyázó bakter hatalmi eszközét a lándzsát is megszerezte.
Az iskolai gyűjteményből 1944-ben városi múzeum született. A háború után Nagy Gyula működése évtizedei alatt megtízszerezte az örökül kapott tárgyak számát.
Elsősorban fazekas tárgyakat gyűjtött rendszeresen Orosházán és a környező falvakban, de agrártörténeti kutatásaival párhuzamosan az állattartás és földművelés számos eszközét is begyűjtötte. A múzeum „Nyolc nemzedék élete”című első állandó kiállításában mindazok a jeles tárgyak képviseltek voltak, melyek jó keresztmetszetét adják az akkori gyűjteménynek. Az 1744-ben Dunántúlról Békés megyébe települt evangélikus orosháziak magukkal hozták agrárgazdálkodásukkal, szőlőműveléssel kapcsolatos eszközeiket is – ekepapucs, csoroszlya, búzakalász, szőlőfürt – melyeket a település pecsétjében is szerepeltettek. Ritkaságként a kiállításban egy cséphadaró is szerepelt, hiszen az Alföldön a kaszás aratás és a lóval való nyomtatás dívott már ekkoriban.
Amivel a farkasokat megfogták
Az elpusztásodott, mocsaras területen a nyájak környékén farkasok is ólálkodtak. Számuk annyira elszaporodott, hogy az alispán a 18. század második felében külön farkas adót vetett ki a népre. A gyűjteményben egy hármas, fémkarikán csúszó farkas horog is található, melyre húst akasztottak. A zsákmányt bekapó állat szájában szétnyíló szerkezet aztán jól megakasztotta az ordast.
Talán a közeli Kerek- tó nyílt vizein használhatták azt a nagy ügyességet megkívánó pendelyhálót, melynek szélein jó kétmaroknyi ólomgolyó biztosította a halászó készség működését. A nádas széleken pedig alkalmas volt a többágú szigony, de hálóból kötött varsákat is alkalmaztak.
A közösség állatait a pásztorok felügyelték. Ránk maradt szőrtarisznyájuk, dohányzacskójuk, pásztorkészségeik, furulyáik, borotvatokjaik, juhászkampóik, egy puszpángfából készült, karcolt díszű, csikóst, juhászt, kanászt és nyájaikat ábrázoló pásztorbot, egy ünnepi, csontberakásos, csipkedett sallangú karikás ostor, rézfokosaik, birkanyíró ollóik, számadáshoz használt rovásfáik, csengőik és kolompjaik. Vasbográcsuk a szolgafával, egy bogrács alá való fából mívesen faragott kutyagerinc, lovak nyűgözésére való kulcsra járó béklyói, tulajdont jelző billogvasaik, a borjak elválasztására való palókák, a birkák kergekórját gyógyító szaruból készült, tüzes dróttal poncolt fedeles rühzsír tartója.
Különlegességnek számít az orosházi Kabódi családtól gyűjtött bőrrel bevont fanyereg, melynek nyeregkápát borító csontlemezén unicornis ábrázolás látható.
A hagyományos földművelés eszközei közül egy 1865-ben készült fatengelyű Vidacs ekén kívül elsősorban a Vásárhelyi-pusztán 1961-ben filmre vett aratással kapcsolatos– már akkor is rekonstrukciónak számító – lóval való takarás és szemnyerés munkaeszközei kerültek múzeumba, melyek szerepéről Nagy Gyula, a gazdálkodás minden mozzanatát hitelesen leíró néprajzi tanulmányai behatóan foglalkoztak.
Múzeumba került tárgyak: üllő, kaszakalapács, tokmány, kuka, kötéleresztő, törekelő gereblye, szalmahúzó, szalmavágó, vasvilla, acatoló, ösztöke, szárvágó, kapa, kapatisztító, kévevágó, gyűjtővilla, szérűnyeső, kévehányó, szemtoló, favilla, nagygereblye, bolondkocsi, véka, csapófa, merítő edény, – dunántúli örökségként a már csak tároló funkciójú ácsolt láda, szuszék.
Az „inasról” vagy „Jancsiról” külön meg kell emlékezni. Olyan fából készült emelő, melyet a vontató alá tettek, hogy a nagyobb mennyiségben összegyűjtött levágott gabonát fel tudják emelni, a lóvontatású rúd nélküli sajtkerekű bolondkocsit teher alatt össze lehessen állítani. A szemhúzó is ritkaságnak számít, ami valójában egy egyszerű deszkalap, amire ráállva, a ló farkát fogva az elnyomtatott szemet gorombán össze lehetett húzatni. A lábon álló kukoricaszár vágására használt szárvágók és a lábbal taposott szalmavágók kovácsmunkák voltak, aminek vasait olykor gazdagon díszítették. A korabeli lakáskultúra berendezési tárgyai néhány kivétellel elenyésztek. Festő-asztalosok által készített helyi és tótkomlósi munkák azonban a múzeumba kerültek. Ilyen egy falitéka, gondolkodó szék és tulipános láda, amit feliratuk szerint „Vata János készítette az Úr 1832. évben”. Rajtuk kívül díszes sarokpad, tányéros és ágy is múzeumba került. Az egykori viseletről is keveset tudunk, az első képi ábrázolás a szabadságharc idején készült Orosházát ábrázoló kisméretű olajfestmény. Az itt látható figurák e témakörben azonban nem nyújtanak megbízható eligazodást. A múzeum gyűjteményében azonban van egy cifraszűr, melyet feltehetően helyi mester készíthetett. Annál több viseleti darab őrződött meg a közeli szlovákok lakta Tótkomlósról. Közülük kiemelkedik egy rátétdíszes ködmön. Dunántúli hagyatéknak tekinthető a nemzetközi hírnévre szert tett orosházi szálánvarrott párnavég. Ebből az egyedülálló hímzésből a Munkácsy Mihály és a Néprajzi Múzeumban együttesen egy tucat található. „A színeket természetes növényi anyaggal, házilag festették. A minta többnyire sűrűn egymás mellé varrott virágokból áll. A fonal anyaga kecskeszőr. Főszínei: sötétbarna, és téglavörös. Ehhez járul még kis területen búzakék, sárga, vagy zöld. Szálánvarrottal vannak hímezve oly szorosan, hogy az öltésmód alig állapítható meg.”– írta Palotai Gertrúd Hímzésmesterség című munkája 48. oldalán. A népi hangszerek csekély számban vannak, de egy tekerőlant –nyenyere– és egy kos fejű bőrduda és egy hosszú furugla említésre méltó. A kézművesség alulreprezentált volt ugyan a legkorábbi időkben, de 1773-ban Orosházán már 56 mesterember dolgozott. Céhe volt a csizmadiáknak, takácsoknak, kovácsoknak és kerékgyártóknak, valamint a szűrszabóknak. A céhek ládái közül egyesek irataikkal együtt megmaradtak. Közülük a Ns. Takáts Czéh Ládája 1820-ban készült. Több céhpecsét, behívó – hírvivő – tábla, vándorkönyv, felszabadító és ajánló levél, vásározó láda is fennmaradt. A szűrszabók cégére is múzeumba került, a mesterség szerszámaival együtt. Lakatosok közül kulcsot ábrázoló cégére egykor a Könd utcán állott egy háza előtti oszlopon, ez hívta fel a figyelmet a szemben lévő műhelyre. A bábos- és gyertyaöntő mesterséget is gyakorolták itt, tanú erre egy nagyméretű gyertyamártó edény, és néhány mézeskalács ütőfa. Kalaposok is voltak Orosházán. Phol Sámuel 19. századi vándorkönyve tanulsága szerint vándorlása során a távoli Hamburgig is eljutott. A kékfestőket változatos mintakincsű nyomódúcaik fémjelzik, a kádárokat kishordót ábrázoló cégérük és néhány évszámos gyalujuk nyomán tartjuk számon. Rézműves jelenlétével is számolni kell, mivel a múzeumi gyűjteményben egész sorozatot kitevő edény: melegítő palack, nyeles lábas, kuglófsütő, habverőüst található. A parasztpolgári házberendezést egy falra függeszthető pipatórium reprezentálja, a falu bíráját pedig bőr széke és elefántcsont gombú pálcája jeleníti meg. A nemzeti ellenállás idejéből maradtak fenn a Kossuth Lajos portréjával díszített poharak és majolika tányérok, magyar címeres butellák. Az evangélikusok csontberakásos, rézveretes énekeskönyveit neves könyvkötők készítették. A szakrális tárgyak közül az evangélikus egyház metszett díszű ostyasütő vasa és egy golgotát ábrázoló türelemüveg hívja magára a figyelmet.
A múzeum néprajzi gyűjteményének egyötödét, – mint ahogy máshol is, –a népi fazekasság termékei teszik ki. A sütő-és főzőedények jó része Gömörből származik, a tálak és tányérok vásárhelyi műhelyekből kerültek ide. A folyadéktárolók mezőtúriak, a jelentős számban és formagazdagságban előforduló 19. századi butellák hódmezővásárhelyiek és tótkomlósiak. Különlegességnek számítanak a Hódmezővásárhelyen készített kalamárisok, a rátétdíszes tótkomlósi śinárok, komaszilkék. Ritkaságként vehetjük számba a figurális edényeket: a Mihókot, Jutka korsót, medvealakú dohánytartót, valamint a csalikorsókat. A népművészet tárgyköréből figyelemre méltóak a 19. századi nyár és juharfából geometrikus faragással, ékrovással díszített borotvatartók, a nyár-, körte- és bükkfából készült mángorlók.
