A múzeum külsős fémkeresőinek és hivatásos régészeinek közös munkája hozta meg a sikert: több mint 640 ezüstérmét találtunk Tótkomlós határában.

Bevezetés – köszönet nyilvánítás

Az orosházi múzeum Rózsa Zoltán vezetésével immáron évek óta gyümölcsöző együttműködést folytat a civilekkel, főként fémkeresősökkel, akik a régészeti kutatásba fektetett idejük, érdeklődésük, folyamatosan bővülő szakirodalmi tájékozottságuk, s az általuk talált megannyi tárgy okán méltán nevezhetők a múzeum külsős munkatársainak. A most bemutatott leletegyüttesnek csupán töredékét ismerhetnénk egy néhány oldalas leírásból, ha nincsenek a fémdetektorral oly rutinosan kereső – és találó – kollégák.

A Kopáncs-pusztai[1] éremlelet lelőhelyét Kerekes György mezőhegyesi munkatársunk önálló kutatómunkájának és helyismeretének köszönhetően sikerült beazonosítani, s ezáltal a kincset újra felfedezni. Ezúton is elismerésünket és köszönetünket fejezzük ki a kincs felkutatásában nyújtott segítségéért. A leletegyüttes feltárásában, illetve feldolgozásában a múzeum minden fémkeresős munkatársa részt vett és részt vesz, amiért köszönettel tartozunk Bene András, Benkő József, Biró Gábor, Gyenge Antal Mihály, Kerekes György, Kvak Róbert, Tóth Gábor, Zsikainé Náfrádi Krisztina és Zsikai Rajmund Péter kollégáknak, akik nélkül ez a kincs nem látott volna napvilágot.

Jelen beszámoló csupán rövid ismertetése a leletegyüttesnek, melynek részletes feldolgozása jelenleg is zajlik.

Az éremlelet „előélete”

A Kopáncs-pusztai kincs története hosszú időre nyúlik vissza, közel 100 éve került elő a leletegyüttes első részlete. 1919 tavaszán szántás közben találta két gazda Nagymajláth községtől nyugatra, a Kopáncs-pusztának a makói határhoz tartozó részén, a mai Tótkomlós határában.[2] Az fellelés pillanatában – utólagos számítások alapján – legalább 400–450 érme lehetett az éppen felforgatott területen, de csak egy részét gyűjtötték össze a gazdák. Eperjesy Kálmán leírása alapján – ami feltehetően az egyik megtaláló elmondásán alapul – „egy pénzzel telt fazekat vetett felszínre” az eke.[3] Az újabb kutatás során tapasztaltak szerint, azonban feltehetően csak az edény felső részét érhette el a szántás mélysége. Csupán a földből az érmékkel együtt kiforduló kerámiatöredékek utaltak arra, hogy a nagymennyiségű ezüst érmét egy fazékban rejtették el, melynek további darabjait a két gazdának nem sikerült megtalálnia.[4]

A gazdák megosztoztak a kincsen, hogy pontosan milyen arányban, arról nincs információnk, de valószínűleg felezés történhetett. Egyikük hamarosan eladta a saját érméit egy makói ékszerésznek, aki tört ezüstként vásárolta fel a jó minőségű, magas ezüst tartalmú Árpád-kori érméket, melyeken aztán ő is túladott. Az éremlelet ezen részéből mindössze 4 db pénz maradt meg a találó családtagjainál, a többi – feltehetően több mint 200 érme – további sorsát homály fedi.[5] A másik gazda gondosan megőrizte a maga részét, 231 db ezüst denárt, s évekkel később átadta Eperjesynek, aki egy rövid közleményben publikálta a megmaradt – összesen 235 db – pénzérmét, illetve a kincs előkerülésének körülményeit.[6] 1926-ban azt írta Eperjesy, hogy „az érmek tulajdonjogára több igénybejelentés történt, a lelet jelenleg bűnvádi eljárás tárgya és bűnjelként kezeltetik”,[7] mostani hollétükről egyelőre nem rendelkezünk információval. Az általa ismertetett érmék mind Árpád-koriak voltak, közülük 120 db 12. századi magyar, 115 db pedig friesachi denár volt.[8] Utóbbiak beazonosítása és egy bizonyos kibocsátóhoz való kötése sokszor igen nehézkes, mivel az éremképek gyakran hasonlóak, míg a pénzeken lévő felirat sokszor kevéssé jól látható, nehezen olvasható. A legkorábbi magyar érme II. István (1116–1131) denárja volt,[9] míg a legkésőbbiként III. Béla (1172–1196) denárja szerepelt a leletanyagban.[10] Az ezekkel együtt előkerült friesachi érmék korára vonatkozóan a szerző – a kutatás akkori állása alapján – nem tudott pontosabb adattal szolgálni.[11]

A kincs magjának feltárása

Az első érmék előkerülését, majd publikálását követően a numizmatikával és régészettel foglalkozók körében ismertté vált a kincs, s több tanulmányban is „fel-felbukkant”,[12] azonban nincs tudomásunk olyan kutatásról, amely a kincs lelőhelyének pontosítására, s az éremlelet magjának feltárására irányult volna. A Kopáncs-pusztai kincs felderítését célzó kutatómunka 2016 őszén kapott új lendületet, amikor Kerekes György a szakirodalom, s régi térképek segítségével sikeresen lokalizálta az éremlelet lelőhelyét.

Az ily módon megállapított helyre 2017 tavaszán mentünk ki a fémkeresős kollégákkal, hogy fémdetektorral, illetve, ha indokolt, egy kutatószelvénnyel keressük meg a kincs maradványait. Mivel a lelőhely jelenleg természetvédelmi terület, engedély nélkül nem kutatható, ezért Balogh Gábor természetvédelmi területfelügyelő kísérte figyelemmel munkánkat. A hátramaradt érméket kézi és mélységi fémdetektorokkal igyekeztünk megtalálni. Rövid idő alatt siker koronázta a keresgélést, néhány óra leforgása alatt többszáz pénzérmét gyűjtöttek össze a fémkeresővel kutató munkatársaink. Ezek között egyértelműen a friesachi denárok domináltak, azonban kisebb számban Árpád-házi veretek (főként II. Géza denárok) is előkerültek. A jó megtartású, többnyire ép érmék egy nagyjából 50×34 méteres területen szóródtak szét. Az érmék szóródását jelző, észak-déli irányban elnyúló ovális egyértelműen arra utalt, hogy a mezőgazdasági művelés során szántották szét az edény darabjait és a benne elrejtett pénzeket a földben. Ezen a nagyobb oválison belül egy kisebb, kb. 35×25 méteres területen sűrűsödtek az érmék. Ennek a gócpontnak az alsóbb, déli részén a fémdetektorok egy, a többihez képest valamivel mélyebben elhelyezkedő, és több érme együttes jelenlétére utaló jelet adtak, melyre a fémkeresős kollégák figyeltek fel. Valószínű volt, hogy ha még megvan valahol a pénzeket tartalmazó edény, s benne az elrejtett kincs maradványa, akkor annak itt kell lennie, ahol ezt a jelet tapasztaljuk.

Ebből eredően a jelzett helyen egy 2×2 méteres szelvényt nyitottunk, hogy megkeressük a kincs magját. Eleinte kisebb ásónyomokkal haladtunk lefelé, mivel a jel alapján számítottunk rá, hogy az érmék még mélyebben lesznek, majd finom bontással, spaklival haladtunk lentebb. A bontómunka során folyamatosan ellenőriztük mind a bontás alatt lévő területet, mind pedig a kidobott földet. Voltak, akik az ásásban, bontásban vettek részt, míg a többiek a szelvényt, a kitermelt földet és a környező területet vizsgálták át a fémkereső műszerükkel. A bontás során több, egyesével előkerülő érmét, illetve kisebb-nagyobb kerámiatöredékeket találtunk, de a mai felszíntől mérve kb. 30 cm-es mélységig nem lehetett egybefüggő régészeti jelenséget megfigyelni, a földet többször átforgatták az elmúlt évtizedek során.

Nagyjából 29–30 cm-re a mai felszíntől egy elnyúló, kerámiatöredékek és érmék alkotta, hosszú és keskenyen „kupac” kezdett kibontakozni. Először a tömb északi részén elhelyezkedő kerámia aljtöredék és a körülötte csoportosuló érmék rajzolódtak ki, majd aprólékos bontást követően a nyúlvány déli részén egyesével elhelyezkedő, szétszóródott érmék is napvilágot láttak. Az érmék keresése és tisztítása során nagy segítségünkre voltak a pointer fémkeresők, melyek jóval kisebbek a kézi fémdetektoroknál és kifejezetten a már közel lévő, épp feltárás alatt álló fémleletek érzékelésére szolgálnak. Ezekkel a műszerekkel folyamatosan ellenőriztük, hogy a földkupac mely részén várható még újabb érme. A bontást és tisztítást követően egy kb. 40×8,5 cm méretű, ÉK-DNy-i irányban elhúzódó éremkupac vált láthatóvá, melynek északi része volt a legsűrűbb, s itt az érméket tartalmazó edény aljtöredékei is megfigyelhetőek voltak. Jól látható volt, hogy a földbe helyezett edényt ÉK-ről DNy felé húzták szét, de az edényalj egy része még megmaradt a benne lévő pénzekkel együtt. Mindezek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy megtaláltuk a Kopáncs-pusztai éremlelet magját.

A szelvény bontása során gyűjtött kerámiatöredékek közül több is egy edényhez tartozott, illetve pár darab az említett éremcsoportot ölelő aljtöredékkel is összeilleszthető volt. Egy illeszkedő aljtöredéket pl. a szelvény mélyítése során találtunk meg, de vele együtt egy beletapadt friesachi denár is előkerült. Az összeillő töredékekből az edény alja rekonstruálható, ami alapján 8–8,5 cm fenékátmérőjű volt, azonban magasságára és peremátmérőjére sajnos nincs adatunk. A fazék darabjain kívül kisebb mennyiségben egyéb, főként cserépbográcsokhoz tartozó töredékek is napvilágot láttak. Az éremleletet tartalmazó edény a meglévő darabok alapján egy kisméretű fazék lehetett, amely barnás-fekete színe, szendvicses törésfelülete és érdes tapintású, homokos anyaga alapján leginkább a 11–12. századi edényművesség terméke lehetett. Érdekesség, hogy az egyik aljtöredéken egy, az alj szélére merőlegesen húzott, a felületből kiemelkedő egyenes vonal látható, ami talán egy fenékbélyeg részlete.

A szelvény mélyítése és az éremcsoport kibontása során 25 db friesachi denárt találtunk, míg maga a kincsmaradvány, ami a szelvény alján, kb. 30–40 cm-es mélységben jelentkezett, összesen 34 db pénzérmét tartalmazott. Ezeken kívül a kincs már említett, néhánytízméteres környezetében további több száz érme látott napvilágot, melyek az esetek többségében egyesével, olykor párban kerültek elő. Összesítve 644 db ezüst érmét tártunk fel a leletmentő ásatás keretében. Ez a szám még valamelyest változhat, mivel – bár viszonylag kis mennyiségben – de sérült, töredékes példányok is szerepelnek a leletanyagban, melyek közül néhány töredék a későbbiekben talán még összeilleszthető lesz.

Az éremlelet előzetes értékelése

Az 1919-ben megtalált kincsrészlethez képest ez alkalommal jelentősen domináltak a friesachi denárok, melyekből 620 db került elő, míg Árpád-házi királyok által veretett pénzekből csupán 23 db-ot találtunk. Különlegesség, hogy 1 db angol penny is szerepelt a kincs magját képező friesachi denárok között, amely a Robin Hood-legendából (is) jól ismert I. (Földnélküli) János (1199–1216) angol királyhoz köthető.[13]

Az 1919-ben talált pénzek megmaradt példányai között hasonló mennyiségben kerültek elő magyar és friesachi denárok, akkor 120–115 db volt az arány az Árpád-házi veretek javára, angol érméről ebből a leletegyüttesből nincs adatunk. Az említett aránypár kapcsán meg kell említeni, hogy nem ismerjük azon kincsrészlet összetételét, ami eladásra került.[14] Az eltérés, ami az 1919-es és a 2017-es leletegyüttes érméinek megoszlásában tapasztalható – nem számolva az ismeretlen, eladott példányokkal –  esetleg arra utalhat, hogy a fazék felső részében kerültek elhelyezésre az Árpád-házi pénzek, míg az edény alsó részében helyezkedtek el a friesachiak. Ez persze ma már nem igazolható egyértelműen, de az tény, hogy az általunk nyitott szelvényben, illetve magában a kincs magjában nem találtunk Árpád-házi érmét, ezek kizárólag a szelvényen kívül, elszórtan kerültek elő. Az minden esetre bizonyos, hogy összetétele és előkerülési helye alapján, ugyanannak a kincsnek a maradványait tártuk fel 2017-ben, amelyet 1919-ben a két gazda – részben – megtalált.

Az érmék meghatározása – már csak mennyiségükből kifolyólag is – még folyamatban van, ezért egyelőre csak részeredményekről számolhatunk be. Az 1919-es leletegyüttes összetétele alapján – II. István (1116 – 1131),[15] II. Géza (1141 – 1162),[16] III. István (1162, 1163 – 1172),[17] III. Béla (1172 – 1196) pénzei és friesachi denárok – Eperjesy feltételezte, hogy II. Géza érméinek nagy aránya (117 db), valamint III. Béla első veretének egyetlen előfordulása arra utal, hogy a friesachi denárok már a 12. század fordulóját megelőző évtizedekben megjelenhettek hazánkban. Azonban a lelet elrejtésének körülményeire és időpontjára vonatkozóan nem foglalt állást. [18] Az újabban előkerült érmék között II. Géza (1141–1162) pénzei voltak a legkorábbiak, egy III. István (1162–1172) denárt leszámítva csak II. Géza pénzei képviselték az Árpád-házi vereteket. A most előkerült, Árpád-házi uralkodóktól származó érmék típusai szinte teljesen megfeleltethetőek az 1919-ben találtakkal. Csupán III. Béla (1172–1196) denárja hiányzik a 2017-es feltárás leletanyagából.

A friesachi denárok meghatározása jóval összetettebb feladat, ezért a kincslelet záróveretét is csak a pontos meghatározást követően lehet majd megadni. A kutatás jelen állása szerint II. Eberhard (1200–1246),[19] Bernard herceg (1202–1256)[20] és Andechsi IV. Henrik őrgróf (1215–1228)[21] pénzei tekinthetők a legkésőbbi érméknek. Szintén már a 13. századra utal I. János (1199–1216) angol pennyje is, melynek verési ideje 1204–1209 körülre tehető.[22] A kincs elrejtési idejének meghatározásához még mindenképp további kutatás szükséges, az eddigi eredmények alapján azonban nem kizárt, hogy a tatárjárás kapcsán került a földbe ez a nagy mennyiségű ezüst, amit a leletegyüttesben található legkésőbbi érmék keltezése, illetve a mongol invázióhoz köthető, más lelőhelyeken talált tezaurált leletegyüttesek hasonló összetétele is támogat.[23] Szintén emellett szól a friesachi denárok nagy arányú jelenléte, mivel ezek az érmék csak 1240-ig töltöttek be vezető szerepet a pénzforgalomban, IV. Béla már kiszorította ezeket a pénzeket,[24] 1244 után pedig – más idegen érmékkel együtt – el is tűntek a használatból.[25]

A pénz nagymennyiségben történő felhalmozása több okból, illetve több módon is történhetett. A Kopáncs-pusztai kincsből fellelt összesen 879 db érme által felölelt kb. 100 éves időintervallum, valamint a pénzek jó állapota és jelentős ezüsttartalma alapján valószínű, hogy a Kopáncs-pusztai kincsleletet hosszabb idő leforgása alatt, s alapvetően ezüst mivolta miatt, s nem pedig mint fizetőeszközt halmozták fel. Utóbbi állítást erősítheti az a kis ezüst huzalból készült ékszer (eredetileg feltehetően fülbevaló) is, amely a kincs közeléből, az érmék szóródási területéről került elő, s amely talán szintén az edényben volt elrejtve a pénzekkel együtt.

A Kopáncs-pusztai lelet jelentősége

A Kopáncs-pusztai éremlelet több szempontból is különleges. Egyrészt mennyiségi tekintetben kiemelkedő a megmaradt 879 db érme, de az eladott érméket is figyelembe véve ez a szám legalább 1000–1100 db lehetett eredetileg. Szintén fontos, hogy a szórványosan előkerülő éremleleteinkhez, illetve a múzeum gyűjteményében található Árpád-kori éremanyaghoz képest, nagyon jó állapotban őrződtek meg a pénzek. Legtöbbjük szinte verdefényes és könnyen meghatározható – ha eltekintünk a friesachiaknál általánosan jellemző nehézségektől (pl. félrecsúszott veret, olvashatatlan felirat, körbenyírt szél stb.). Az újabban talált kincsleletek számbavételétől eltekintve, Saltzer Ernő gyűjtése alapján, amely 156 Árpád-házi éremleletet tartalmaz,[26] a Kárpát-medencei leletegyüttesek sorában a 32. helyen áll a Kopáncs-pusztai kincs a korábbi és a most előkerült, összesen 879 db érmével.[27] Békés-megyére vonatkozóan mindössze három lelőhely, Kopáncs-puszta, Újkígyós és Békéscsaba szerepel az 1996-os munkában, melyek közül egyértelműen kiemelkedik a Kopáncs-pusztai anyag. Ez a leletegyüttes a 156 ismertetett lelőhely közül a 8. legtöbb friesachi denárt tartalmazó kincs, és azon 6 leletegyüttes közé tartozik, amely angol érmét is tartalmazott.

Mindezek alapján méltán tarthatjuk a Kopáncs-pusztai kincset a magyar éremleletek egyik kiemelkedő leletegyüttesének, valamint a Békés-megyei régészeti anyag talán eddigi legnagyobb kincsleletének.

Irodalom- és rövidítésjegyzék

Bíró 2017                      Jelentés a Kopáncs-pusztai (Montág-pusztai) leletmentő ásatásról. NGyTM Régészeti Adattár 842/2017)

CNA                             Koch, Bernhard: Corpus Nummorum Austriacorum. Band I. Mittelalter. Wien 1994.

CNH I.                          Réthy László: Corpus Nummorum Hungariae. Magyar egyetemes éremtár I. Árpádházi királyok kora. Budapest 1899.

Eperjesy 1946               Eperjesy Kálmán: A Kopáncs-pusztai éremlelet. Dolgozatok II/1–2. (1926) 158–168.

Gyöngyössy 2012         Gyöngyössy Márton: Magyar pénztörténet 1000–1540. Budapest 2012.

Hóman 1916                 Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000–1325. Budapest 1916.

Nagy – Rácz 2016        Nagy Balázs – Rácz Tibor: Tatárjárás kori tezaurált leletegyüttes töredéke Dabasról (Pest megye). Az érem LXXII. évfolyam, 2016/1. szám (2016) 1–6.

Saltzer 1996                  Saltzer Ernő: A történelmi Magyarország területén fellelt 156 Árpádházi éremkincslelet összefüggő áttekintése. Budapest 1996.

SE                                 Seaby: Standard Catalogue of British Coins 1. – England and United Kingdom. London 1964.

Újszászi 2008               Újszászi Róbert: Egy 12. századi éremlelet az internetről. Belvedere 2008/XX. 3–4 (2008) 88–90.

[1] A területet ma Montág-puszta néven tartják számon, azonban a lelőhely szakirodalomban használt korábbi elnevezése miatt – a későbbi félreértések elkerülése végett – az újonnan előkerült leletanyag esetében is feltüntetésre került a Kopáncs-puszta elnevezés a Montág-puszta név mellett, illetve a cikkben is megtartottuk az eredeti névhasználatot.
[2] Eperjesy 1926, 158.
[3] Eperjesy 1926, 158.
[4] Bíró 2017.
[5] Eperjesy 1926, 158.
[6] Eperjesy 1926.
[7] Eperjesy 1926, 158.
[8] Eperjesy 1926, 58. „Friesachi denárok (friesacenses) alatt a XII. és XIII. században elsősorban a salzburgi érseknek Friesach karinthiai városban vert pénzeit kell értenünk. Friesachinak nevezték még a salzburgi érsek más pénzverőhelyein, továbbá a karinthiai herczegek és más délausztriai egyházi és világi tartományurak pénzverdéiben, a friesachi pénz mintájára, friesachi pénzláb alapján vert pénzeket.” Hóman 1916, 292.
[9] CNH I. 78.
[10] CNH I. 111.
[11] Eperjesy 1926, 167–168.
[12] Többek között: Saltzer 1996, 61; Újszászi 2008, 88.
[13] SE 1351.
[14] Eperjesy az ezek közül megmaradt 4 db érme alapján feltételezte, hogy ezek is hasonló típusú érmék lehettek, mint a másik megtalálónál fennmaradt példányok (Eperjesy 1926, 166–167).
[15] CNH I. 78.
[16] CNH I. 125., CNH I. 126., CNH I.132., CNH I.133., CNH I. 145., CNH I.160
[17] CNH I. 123.
[18] Eperjesy 1926, 168.
[19] pl. CNA I. C k 1.
[20] pl. CNA I. C n 4.
[21] pl. CNA I.C j 26.
[22] SE 1351.
[23] Nagy – Rácz 2016, 3.
[24] Hóman 1916, 289, 1. j.
[25] Hóman 1916, 289, 1. j.; Gyöngyössy 2012, 28.
[26] Saltzer 1996.
[27] Amennyiben az eredeti, feltehetően legalább 1100 db-os mennyiséget vesszük alapul, akkor a 27. helyen áll.