A kerámiák készítése. Az oxidált égetés

Múlthéten megtudtuk, hogy olykor az agyagra is ráfér a soványítás, korábban pedig a kerámiák készítési módjairól hallhattunk, ebben a részben pedig a készítés egyik fontos részéről, az égetésről olvashatnak.

A fazekas miután elkészítette az edényét korongon vagy egyszerűen a kezével utána elkezdi kiégetni azt. Az edény kiégetése többféleképpen történhetett, azonban alapvető feltétele volt, hogy minél nagyobb hőmérsékleten, minél egyenletesebben égessék ki a termékeket, melyre minden esetben az adott kor technikai színvonala szerint törekedtek a korabeli gölöncsérek.

Mivel az egykori fazekasok agyafúrt emberek voltak, így nem egyenként égették ki a kerámiájukat, hanem miután összegyűlt jónéhány, egyszerre égették ki őket, így jóval több ép edényt tudhattak magukénak az égetés után is, hiszen már akkor is előfordult, hogy valamilyen okból kifolyólag eltörtek, vagy rosszul égtek ki a fazekasáruk.

A régészek valamiért szeretnek bonyolult kifejezéseket adni egyszerű dolgoknak, így lehet az is, hogy az edényégetés egyik módját oxidációs égetésnek nevezzük, mely eljárás annyit jelent, hogy az égetés során a kemencében az oxigén mennyiségét nem csökkentik, tehát az egykori fazekasok hagyják, hogy a tűz a maga módján égjen, nem zárják el az oxigént tőle.

Ilyen égetési móddal készülnek a vöröses, világosabb színű edények. Ennélfogva ha a szántóföldön vagy a múzeumok vitrinjein világos színű fazekasáruba botlunk akkor elképzelhető, hogy azok oxidációs égetéssel készülhettek.